Jött, látott, itt volt és eltelt valahogy a karácsony – kinek így, kinek úgy, sokaknak inkább úgy – és mindjárt múlik ez az év is. Megjegyzem, nem egy jó év volt. Ez se. De majd a következő. Remélhetőleg. Mindenesetre pár nap, aztán itt a szilveszter meg az újév, és onnantól állítólag mindenkinek minden sokkal, de sokkal jobb, szebb meg boldogabb lesz. Legalábbis ezt ígérték. Már megint.

A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.
Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.
Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.
– Cicus! – szólt oda a falábú házmesterkislány. – Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?
Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.
Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány – őt nézték cicának – meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.
Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik. Sőt – mert ilyen telhetetlenek vagyunk! – mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmester-kislánynak születik?

De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.

(Örkény: Gondolatok a pincében)