...  meg az ő vonzerejéről

"A Nyugat elvesztette vonzerejét". Ez volt miniszterelnökünk
emlékműavató beszédének vezérgondolata.

Amikor ifjú emberként kikerültem a Nagy Szovjetunióba (amit én konzekvensen hosszú ú-val mondok, förtelmesen nem értve, hogy az Akadémia miért nem), fel nem foghattam, mire jó a merev el- és bezárkózás. Elvégre, ha ez a mi rendszerünk és nézetünk a létező legjobb (amit én akkor igen őszintén hittem), nem akkor járunk-e a jobban, ha teljesen szabadjára engedjük e nézetek és eszmék cseréjét?

Úgynevezett élettapasztalat híján esélyem se volt a helyes válaszra, úgyhogy eltettem a később megoldandó problémák közé. De a lényeget összefoglaló viccet megjegyeztem jól: a viccekből szinte mindig többet tanulhatunk, mint a tanórákon.

— Figyelj, Alekszej Nyikolajevics! — szólítja meg miniszterelnökét Brezsnyev. — Mintha egyre nyugtalanabbak lennének az emberek. Mi lenne, ha engednénk az elégedetlenkedőknek, és megnyitnánk a határokat?
— Tudja, Leonyid Iljics — válaszolja Koszigin. — Akkor alighanem mindössze ketten maradnánk ebben az országban...
— Persze. Te meg az a hülye Podgornij.

*

Ehh, szóval a hanyatló Nyugat meg az ő vonzereje

Erről a témáról rengeteg vicc szólt anno — szinte nem is értem, futballokos politikusaink hogyan felejthették el ezeket mostanra. Úgy érzem, az 1973-as év típusvicce még helyet követel magának a sorozatban.

Megérkezik külföldi útjáról Brezsnyev, és senki sem várja a repülőtéren. Egyszercsak odagurul a gép mellé egy személyautó, és kiszáll belőle Gromiko. Elmegy egy létráért, odatolja a gép oldalához, és lesegíti a főtitkárt. Beülnek és elindulnak; Gromiko vezet. Amerre mennek, sehol egy ember. Se a reptéren, se a városban. Az utcák kihaltak. Brezsnyev értetlenül hümmög egy darabig, hanem aztán csak megkérdi:

— Andrej Andrejevics! Hol vannak az emberek?
— Az emberek otthon vannak.
— Mit csinálnak otthon az emberek?
— Az emberek regényt írnak.
— Miért írnak regényt az emberek?
— Úgy akarnak járni, mint Szolzsenyicin.

Fügedi Ubul