Evidencia, hogy Orbán Viktor fő tevékenységeként vezető pozícióra tör. Magyarország bedarálása után a nemzetközi színtéren is. Ehhez kinézte magának az Európai Parlament legnagyobb pártcsaládját és megpróbálta azt saját képére formálni — bla-bla-bla, tudjuk. Látjuk, hogy nem sikerült, és azt is látjuk, hogy eközben a pártcsalád legkülönfélébb politikusai arról beszélnek, hogy a bevándorlás döntő politikai jelentőségű ügyében neki (mármint Orbánnak) volt igaza. Szép csöndben egyre többen veszik át egyes intézkedé- seit. Ilyen siker után az ember azt várná, hogy az őt (egyelőre főleg „fű alatt”) követők egyfajta vezérlő csillagukként tekintsenek rá, és tekintélye az egeket ostromolja — ehelyett éppen ellenkezőleg.

Mitől van ez? A stílus miatt.

Egyszer a húsipari vállalat focicsapata ellen játszottunk kispályán. Nem tűntek túl komoly ellenfélnek. Fejenként húsz-harminc kilóval voltak nálunk nehezebbek, lassúak voltak és nehézkesek. Lőni, azt nagyot tudtak, de hát rengeteg időnk lesz abba belelépni. Kipasszoljuk, lefutjuk, kicselezzük őket, eljátszadozunk — gondoltuk naivan. Aztán a labdát először megkapó játékosunkat az egyik hentes odébb taszajtotta, és amíg a mi emberünk méterekkel odébb az egyensúlyát keresgélte, az övék már indult is a kapu felé. A bíró pedig nem fütyült.

A „meccs” olyan lett, mint egy rémálom. Lerángattak, ellöködtek, lenyomtak, és ha a földre kerültünk, még ránk is tapostak — a bíró pedig nem fütyült. Én olyan kis cselez- gető csatárfélét játszottam volna, de több időt töltöttem a partvonalon kívül sebeimet ápolva, mint amennyit pályán voltam. Többhelyütt véreztem, tele voltam foltokkal és zúzódásokkal — a bíró pedig nem fütyült. Hatalmas vereség lett, és örülhettünk, hogy sikerült többé-kevésbé a saját lábunkon távozni. Megkérdeztem a bírót, miért hagyta ezt, és a válasz valósággal lelkembe égett: „Ezek ilyen baráti jellegű meccsek. Ilyenkor nem szokás a szabályokat annyira komolyan venni”. (Azt, hogy mennyire nem volt szokás, markánsan jelzi, hogy vagy húsz év múlva ismét találkoztam ezzel a szöveggel. Azt lehet, hogy megírom még vidám történetnek.)

Az európai színpadon belépésünkig mindenki komolyan vette az együttműködést. Ezért többé-kevésbé betartották a szabályokat, vagy ha újraválasztásuk érdekében mégsem, hát elnézést kértek (tudjátok, hogy van ez)... A szabálysértőket eleve nem nagyon kellett dádázni, és ezt a műveletet látványosan meg is nehezítették, mert mindenhol választa- nak időnként, és akkor mindenki trükközik egy kicsit — ma te, holnap én. Úgymond jogállami garanciák persze kellenek, hát írtak egyet-kettőt. Ezek többsége úgy néz ki, hogy „hát akkor kiküldünk hozzátok egy bizottságot, és ők majd elmagyarázzák, hol rontottátok el a dolgot. Segítünk nektek...”

Senki sem készült fel olyasvalakire, aki direkt, nyíltan meg akarja hekkelni a rendszert — de mindenestől, még a szavazás szabályait is. A joggal visszaélés művészére, az egyna- pos egyedi törvények bajnokára. Arra, aki a szabálysértésre azt mondja, hogy ez az én normám, és ha van egy csöpp eszetek, engem követtek. Már csak azért is, mert mindent megvétózok, ha nem fogadjátok el, amit akarok. Senki se tehet ellene(m) semmit. Az Unióban azért, mert a lengyelekkel megállapodtunk a kölcsönös vétóról, a Néppártban azért, mert a stratégiai megállapodásokkal magunk mögé állítottuk a domináns németek autógyárait.

Az Uniót csodálatosan lehetett zsarolni azzal, hogy ha nem fogadják el azt, amit akarunk, nem szavazunk meg semmit. Az összeadás szabályait se. A Néppártot csodálatosan lehetett zsarolni azzal, hogy ha csatlakozik a minket elítélni akarókhoz, majd kilépünk jól, összeállunk Salviniékkel, és mi leszünk az új pólus. Még a passzátszelet is mi fújjuk majd.

Van a mi oldalunk, és az a jobb. Nálunk az erő — látjátok, hogy mindig nyerek. Meg van a gyenge széplelkek és pancserok, az úgynevezett „liberális demokrácia” híveinek oldala, a bal. Ott van mindenki, aki nem nálunk. (Érdekelne, hogy pillanatnyi értékrendje szerint a Liberális Internacionálé alelnökeként baloldali politikus volt-e.) Ezt a háborús pszichózis- ra alapuló megosztást gyönyörűen kidolgozta idehaza.

Működnie kellett volna az Unióban is — de nem. Európa lassan tanul és lassan mozdul. De tanul és mozdul. A Néppártban megtanulták, hogyan kell egyedi szabályokat hozni. Erre föl gyorsan távoztunk a frakcióból — de maradtunk a pártszövetségben. Ezért külön ki is akarnak zárni minket. Mert azt is megtanulták, hogy ha engednek csak úgy elmenni, akkor a vihar elültével bármikor visszaülhetünk — ugyanúgy saját elhatározásunkból, ahogy elmentünk. Ezt azért mégse...

Orbán Viktor régi szokásához híven nagyon pontosan értékelte ezt az eljárást: „Az Európai Néppárt végleg az európai baloldal csatolmányává vált” — mármint hogy ama bizonyos liberális demokrácia mellett kötelezte el magát. Nem érti, hogy a fejlett demok- ráciákban a meghatározó törésvonal nem a bal- és a jobboldal között tátong, hanem a (liberális) demokrácia hívei és ellenségei között. Az Európai Néppárt nem most vált az „európai értékek” képviselőjévé, hanem mindig is az volt — aki pedig ezeket tagadja, elértéktelenedik.

Salviniék pedig már jelentkeztek is — csak éppen nem nálunk, hanem a Néppártban, hogy szívesen beülnének felszabadult helyeinkre.

Fügedi Ubul

(A többes szám első személyű általános alany arra utal, hogy a világban minket, magyarokat nemzetvezetőnk alapján ítélnek meg — elvégre mi adunk neki rutinszerűen kétharmadot.)

*

Ez persze legyen az ő bajuk, nekünk legyen az elég, hogy bár most száműzetett a nagy csapat, nem maradtunk remény nélkül, hiszen van nekünk egy csodafegyverünk, Orbán Viktornak hívják, ő egyszál egyedül is elboldogul, a hátán viszi az országot, míg máshol romokban hever a gazdaság, nálunk bezzeg virágzik, nem és nem hagyja zsarolni magát. Lám, milyen frappáns választ adott arra is, hogy Európa nem akarja elfogadni a nem hitelesített vakcinákkal beoltottak oltási igazolványát. Ha ők nem fogadják el a miénket, majd mi se fogadjuk el az övéket és kész. Aztán megnézhetik magukat. (via K. Szalonna)