Vezér: Mit akarok én? Én akarok maradni az igazgató! [de milyen áron?]
Hogy-hogy milyen áron? Mindenáron!
Vezér: Sanyi! Hozd be a szalámis kenyereket! Hagy éljenek! [fütty] [Zoránt a kormányba!!!]
Tömeg: Meg vó't ígérve! Meg vó't ígérve! Meg vó't ígérve! Meg vó't ígérve!
(Zenés-táncos Nőnapi Ünnepség a Guvátinál - Kern 2. lemez, 1994.)
Röviden, de ejtsünk mi is pár keresetlen szót Kocsis-Cake Olivio minapi visszalépéséről. Pontosítok: visszaléptetéséről. Mert azt ugye senki nem hiszi, hogy Kocsis-Cake alig két hét jelöltség után önmagától úgy döntött, hogy mégsem szeretne az ellenzék közös jelöltje lenni. Amint írta, „az egyéni ambíciókat sokszor alá kell rendelni felsőbb érdekeknek, céloknak.”
Persze ha a cél meg valaki felsőbb érdeke az, hogy mindenáron Oláh Lajos legyen ismét az ellenzéki kihívó, akkor értem. Akkor is értem, ha Kocsis-Cake — vagy a PM — is kapott egy üzenetet, hogy „akkor háború lesz”, ha nem az történik, amit valaki, valahol kitalált. Értem én, csak nem szeretem.
Mert így megint a pártok vezetői egyeztek meg a visszalépésről, támogatásról. Pedig emlékeim szerint az előválasztást meghirdető pártok közösen azt vállalták — mi több, ígérték — hogy mindenütt helyben dőlhet el, ki alkalmas leginkább a 2022-es o.gy. választáson a Fidesz elleni győzelemre. Ehelyett egyeztettek. Visszaléptek. Támogattak. (Az egyszerű választópolgár meg választhat majd a kijelölt maradékból…)
Már megint mindenki hülyének van nézve. És ez annyira hervasztó. Pedig meg vó't ígérve, hogy nem.
*
Egy nyelvet beszélünk – ezzel a szlogennel állt rajthoz Budapest 5. választókerületében az MSZP-Párbeszéd jelöltjeként Kocsis-Cake Olivio. (Aki egyben a Párbeszéd pártigazgatója is.) És tényleg egy nyelvet beszél, de nemcsak Erzsébetváros és Terézváros lakosaival, hanem Oláh Lajossal is, aki történetesen a DK színeiben lép az előválasztási ringbe a választókerületbe. (via Népszava)
