A karsztismereti tábor lényege, hogy az ember járja a hegyet, és megismerkedik annak formakincsével. Egyúttal persze elsajátít bizonyos tájékozódási ismereteket. Nem olyanokat, mint például a fák mohos oldaláról szóló, amelyet a tajgára és több száz kilométeres távolságokra találtak ki, hanem a helyben és rövid (pár kilométeres) távokon használhatóakat (a patak és az országút lakott helyre visz stb.).
Egyik kedvenc tételmondatom az volt, hogy ha egy hegyre föl akarsz menni, akkor fölfelé kell menni. Aztán ha nem tudsz tovább fölfelé menni, akkor fönt vagy. Ez a frappánsnak szánt tétel (a frappáns tételek többségéhez hasonlóan) veszélyes csapdát rejt magában: a rövid távú optimalizálás csapdáját. Ha nem válogatjuk meg elég körültekintően, honnan és merre indulunk, könnyen megeshet, hogy tényleg fölérünk a tetőre — csak éppen nem arra a magaslatra, ahová szerettünk volna. Akkor aztán vakarhatjuk a fejünket, hogyan is vergődjünk át odáig — ráadásul a tetőről minden út lefelé vezet.
A politikában e tétel tökéletes illusztrátora Magyarbasi, akinek minden lépése személyes tekintélyének növelését célozza, és nagyon kevés kivételtől eltekintve sikeresen. Mosta- nában már szerte a világon elismerik. Nemcsak az Unióban, de azon kívül is úgy tartják számon, mint akivel számolni kell. Olyan ember, aki az Unió egész politikáját lényegesen, országa gazdasági súlyát meghaladva befolyásolja.
Csak éppen nem mint népének (nemzetének) nagy felemelője, aki eredetileg szeretett volna lenni, hanem mint afféle ősgonosz, akinek közeledtére megsavanyodik a tej, kezében pedig szarrá válik az arany. Afféle háztáji Voldemort. A Sötét Nagyúrról még ellenfelei is elismerték, hogy hatalmas tetteket hajtott végre. Borzalmas, de hatalmas tetteket. Magyarbasiról viszont az jut eszébe a Lajtán túli világnak, hogy borzalmas tetteket hajtott végre. Hatalmas, de borzalmas tetteket.
Egy 2020-as OECD tanulmányból — mutatja meg nekünk Vakmajom — nem csupán az derül ki, hogy a vizsgált országcsoportból mostanra mi, magyarok fogadjuk el a legke- vésbé a különböző kisebbségeket, de az is látszik, honnan és milyen gyorsan zuhantunk idáig.
Ezeréves történelmünk első nyolcszáz évében Európa (egyik) legbefogadóbb országa voltunk. Még a „szocialista táborban” is mi voltunk a legvidámabb barakk — és attól voltunk vidámak, hogy nem szigeteltük el magunkat másoktól. Kiváló minőségben lefordítottuk és kiadtuk gyakorlatilag a teljes világirodalmat (úgy tucatnyi, a szovjet elvtársak által tételesen tiltott mű kivételével), 5-6 év késéssel bemutattuk a nyugati filmeket stb. Mi voltunk a tábor egyetlen olyan országa, ahol a Politikai Bizottság protokoll-listáján a kulturális titkár az ideológiai előtt volt.
A kormányzati kampányok hatására mostanra rettegő és gyűlölködő, minden isme- retlentől, „gyüttmenttől” félő, gyáva kis népséggé züllöttünk. A hajdan volt kulturális közösség, az ún. nemzettudat elenyészett, van helyette az egymásra gyanakvó kis- csoportok marakodása — és a marakodás járulékaként az együttműködés helyett a győztes erőszak kultusza.
Mindennek közvetlen eredményeként Magyarország csak a kormánypropagandában teljesít jobban: a gazdasági növekedés naponta sulykolt számai forintban értendők és nagyjából éppen megfelelnek az inflációnak. A Kádár alatt még pezsgő kultúrájáról nevezetes, de összeszerelő üzemmé züllesztett ország stagnál; szomszédaink úgy húznak el mellettünk, mint a vadlibák (dettó Vakmajom).
Fügedi Ubul
