A kilencvenes évek elején találkoztam először a hajléktalansággal, a rendszerváltás előtt sosem láttam utcán tengődő embereket. Azután megismerkedtem egy hajléktalannal, aki nyolc nyelven beszélt és angol tanár volt, amíg bejárhatott tanítani. Sokat beszélget- tünk, ritka okos ember volt, egyszerűen nem értettem, hogy miért kellett úgy történnie, hogy az utcán kötött ki. Segíteni nem tudtam rajta, egy ördögi spirál az, amikor az em- bert beszippantja a sorsnak ez a rettenetes örvénye.
Valamikor — talán 1996-ban — eltűnt, nem találkoztam vele többet. Azután hallottam, hogy megfagyott december 24-én... Azóta minden évben eszembe jut, felrémlik az arca, ilyenkor karácsony előtt méginkább. Szomorú vagyok, nagyon szomorú ilyenkor, meg- könnyezem.
Nemrégiben a közelemben, egy elhagyott autóba hajléktalanok költöztek. Egy idős néni és két társa. Szoktam nekik meleg élelmet vinni. Nem tudom meddig vihetem.
Nekik nem a koronavírus a legnagyobb probléma, hanem ez az igazságtalan világ, ami magára hagyja azokat, akiknek szükségük van a segítségre. Az sosem érdekelt, hogy miért került ilyen helyzetbe valaki. Ilyen helyzetben van és pont.
Segíteni kell, ez az emberi élet egyik legfontosabb kötelezettsége!
Hunvald György
