Noha a két héttel ezelőtti, szombati Hamasz-merényleteket a Hamasz vezetősége egyfajta közös erőfeszítés eredményének tulajdonította, az általam olvasott nemzetközi elemzések mind egy ember irányába mutatnak, aki az ötletgazda volt, és kidolgozta a merényletsorozat részleteit, valamint a titkosítás pontos mechanizmusait: Mohamed Deif.
Mohammed Deifről nem hallottam ezelőtt. Most, a merényletek kapcsán olvastam róla elég sok elemzést. Ezek alapján a képregények, illetve a képregényfilmek elpusztítha- tatlan szupergonoszának kontúrjai rajzolódtak ki előttem. Az illetőt az elemzések briliáns stratégának festették le, egyfajta egészen kimagasló sakkjátékosnak. (Most a lépések és válaszlépések kigondolásáról, megtervezéséről van szó — nem tudom, hogy Deif tud-e tényleg sakkozni). Veszélyességét Izrael is idejében felismerte – Mohammed Deif ellen a Moszad hétszer kísérelt meg merényletet, mind a hétszer sikertelenül. A merényletekben Deif elveszítette három végtagját (egy kar, két láb) és egy szemét.
Ami a nem régiben bekövetkezett tragikus eseményeket illeti, azok világosan mutatják, hogy Izrael így sem tulajdonított kellő fontosságot ennek az embernek. A két hete szom- bati események tükrében azt kell mondanunk, Izraelnek minimum nemzetgazdasági léptékben is jelentős erőforrásokat, erőfeszítéseket kellett volna elkülönítenie csak ennek az egy embernek a játékból való kivonására. A Hamaszban pedig nyilván idejekorán felismerték Mohammed Deif agyának jelentőségét, tehát óvták, ahogy csak tudták.
Nekem úgy tűnik, hogy Deif részéről a legutóbbi merényletsorozat is egy sakkjátszma részét képezte. Nyilván kalkulált a minden korábbinál dühödtebb, elkeseredettebb izraeli válaszcsapással. A cél feltehetőleg az lehetett, hogy 1) a palesztin társadalom még eset- leg közönyös, nem elkötelezett (értsd: élni akaró) részét is traumatizálja és radikalizálja az izraeli válaszcsapások révén. 2) Az arab világot minden korábbinál jobban összefogja Izrael ellen, szintén javarészt az izraeli válaszcsapások hevessége révén.
Ami a preferenciákat is világosan mutatja — már a Hamasz oldaláról is. (Akinek ez még nem lett volna a napnál is világosabb): Mindegy, hány palesztin hal meg, lesz földönfu- tóvá, válik nyomorékká – vesszen Izrael, bármi áron!
*
Ami magát a Hamaszt illeti, én a 2005-ös gázai kivonulást tartom e tekintetben alapvető hibának — Ariel Saronnak lehet megköszönni. Nyilván hiba volt otthagyni Gázát, amíg létezett olyan szervezet, mint a Hamasz, amíg nem gyengítették meg annyira, hogy soha többet ne legyen veszélyes Izraelre nézve.
Remélem, most nem követik el megint ugyanezt a hibát, és addig nem állnak le a hadműveletek, amíg a Hamaszt teljes egészében, vagy szinte teljesen fel nem számolták — mindegy, mennyire mély gyökereket eresztett a szervezet a palesztin társadalomban.
Tudom, 2005-ben voltak választások a palesztin területeken, amelyeken a Hamasz győ- zött. E tekintetben pedig főként a palesztin társadalomnak a Hamaszra szavazó tagjaival kapcsolatban vagyok eléggé kritikus. A Hamasz gyakorlatilag az NSDAP-nak felel meg. Nincs olyan körülmény, szituáció, kontextus, szempont, ami igazolhatná, hogy az NSDAP-ra szavazunk. Nincs. Egyszerűen nincs.
És megértem, hogy a Fatah iszonyatosan korrupt volt, hogy a palesztin társadalom egy jelentős részének tele volt vele a hócipője, hogy a nemzetközi segélyek eltűntek a Fatah munkatársainak a kezei között, a palesztin adóbefizetések jelentős részével együtt. A palesztin társadalom helyzete nem javult, viszont a Fatah vezetőknél kinőttek a földből luxusvillák, luxusautók, meg vastag nemzetközi bankszámlák.
Még szép, hogy elegük volt belőlük.
Mégis, ahogy mondtam, nincs olyan helyzet, hogy az NSDAP-ra szavazzunk, bármennyire is haragszunk az alternatívára. Aki az NSDAP-ra — itt Hamaszra — szavazott, azzal kap- csolatban megértő tudok lenni, együttérző nem. Tehát meg tudom érteni, ugyanazon a módon, ahogy meg lehet érteni egy traumatizált egyént, aki a traumái hatása alatt szörnyű dolgokat követ el. De együttérezni vele nem tudok igazán.
Ceterum censeo: a palesztin társadalomnak csak a Hamasz nélkül van jövője.
Marosán Bence Péter
